Harmadik fejezet

Emma

A hétfő reggel szokatlanul gyorsan köszöntött rám. A szívem zakatolt, mintha egy maratont futnék, pedig csak a táskámba pakoltam be a laptopomat, jegyzetfüzetet, tollakat. Az első napom az ELTE jogi karán... egyszerre voltam izgatott és boldog.

Mielőtt az egyetemre mentem volna, még beugrottam Lénához. A nagybátyja kocsmájában dolgozott pultosként a lakótelepen.

Már messziről kiszűrődött a kocsmazaj: játékgépek zenélő hangja, kávégép zúgása és a reggeli törzsvendégek motyogása.

Léna a pult mögött állt, fekete felsőben, haját copfba kötve, épp kávét töltött ki az egyik vendégnek. Amikor meglátott azonnal széles vigyor terült el az arcán.

• Na, itt a mi kis egyetemistánk! - szólt oda, és intett, hogy üljek le a pulthoz. - Felkészültél?

• Ha azt mondom, hogy igen, hazudok. - sóhajtottam, de mosolyogtam. - Izgulok, de várom is már nagyon.

Léna felém tolta a kávémat, amit már megszokásból készített el nekem. - Ez segít majd.

• Mikor jössz velem végre boxolni? - kérdezte, témát váltva.

A box témával már azóta nyaggatott amióta ő elkezdte. De őszintén szólva nem nekem való, sőt ha nagyon őszinte akarok lenni akkor egyetlen sport se való nekem. Nagyon béna vagyok mindenféle mozgásos tevékenységben. Nekem a könyvek valók.

• Box? - húztam fel a szemöldököm. - Te tényleg azt képzeled, hogy képes lennék valakit kiütni?

Hangosan felnevetett. - Senkit sem kell kiütnöd.

• De hasznos, hogy ha tanulsz egy kis önvédelmet. - kacsintott rám.

Mielőtt válaszolhattam volna, a kocsma ajtaja kinyílt és Don lépett be rajta melós ruhában. Minden tekintet rászegeződött, mindenkit ismert, volt akihez oda ment kezet fogni, nehány embernek csak biccentett. Akárhová ment a környékünkön mindig mindenki tudta, hogy ki ő, sokan tartanak tőle, van aki tiszteli, van aki szereti. Tekintélyt parancsoló a megjelenése, néha ijesztő tud lenni, ha elpattan az agya, de nagyon gondoskodó és jó lelkű, akiket szeret azokért bármit megtenne.

Odasétált hozzánk a pulthoz, biccentett felém, aztán Lénára szegezte a tekintetét.

• Léna, a kocsid műszakija hamarosan lejár. Miután itt végeztél, hozd el hozzám, átnézem, megcsinálom amit kell és levizsgáztatom. Egy-két nap az egész.

• Neked is szia Don! Hogy vagy ma reggel? - szólt Léna gúnyosan.

• Szia Léna cica! Jobban lennék ha nem gúnyolódnál annyit. - válaszolt magára erőltetett mosollyal a bátyám. - komoly arcra váltott és folytatta - Hozd el munka után a kocsit.

• Örülnék ha nem parancsolgatnál! - csattant fel Léna.

• Léna... ne kezdjük ezt el. Nem parancsolgatok csak segíteni akarok. - mondta nyugodt hangon Don.

• Nem szorulok a segítségedre. Majd keresek valaki mást aki megcsinálja a kocsimat. - sértődött hangon szólt Léna.

Don gúnyosan felnevetett. - Rajtam és Krisszen kívül nem is ismersz más autószerelőt.

Lénának már szikrákat szórt a szeme. - Google-ről hallottál már, nagyokos?

A bátyám vett egy nagy lélegzetet, hogy lenyugtassa az idegeit. Lénával sosem volt könnyű dolga, gondolom pont ez is volt az oka annak, hogy vonzódott hozzá. Donnak senki nem mondott nemet, nem ellenkeztek vele, mindenki tartott tőle. Léna volt az egyetlen aki szembe mert szállni vele, meg időnként én.

• Oké... kezdjük elölről. Léna légyszíves... munka után hozd el a kocsidat a műhelybe. - nyugodt hangon mondta.

• Rendben. Elviszem. - megenyhülve felelte Léna.

Don ezután felém fordult, és szerencsét kívánt az első napomhoz, aztán elment.

• Ti komolyan úgy vitatkoztok, mintha ezer éve házasok lennétek. - vigyorogva mondtam Lénának.

Léna csak a szemét forgatta.

★★★

Nem sokkal később már az egyetem impozáns épülete előtt álltam, a szívem gyorsabban vert. Beléptem a nagy előadóterembe, ahol már rengetegen ültek, kerestem egy üres helyet magamnak. Miközben pakoltam ki a táskámból a padra, egy vékony hangra lettem figyelmes mellettem.

• Szabad ez a hely? - mosolyogva mutatott a mellettem lévő székre.

• Persze. Ülj le nyugodtan. - kedves hangon mondtam.

Helyet foglalt és ő is elkezdett pakolni. Csinos, barna hajú lány volt egy Dolce&Gabbana felsőben és Valentino táskával a kezében. Nagyon elegánsan nézett ki. Miután kipakolt, felém nyújtotta a kezét és bemutatkozott.

• Izabella vagyok.

– Emma. – kezet ráztam vele.

Beszélgetni kezdtünk. Izabella elmondta, hogy egy gazdag jogász családból származik. Az apjának van az egyik legnagyobb és leghíresebb ügyvédi irodája az országban, több hírességnek és politikusnak is nyújtottak már jogi képviseletet. A bátyja is ott dolgozik, ő pedig most kezdi a tanulmányait ahogyan én is.

• A szüleim most Dominikán nyaralnak. - legyintett könnyen. - Úgyhogy szombaton buli lesz nálam. Amolyan ismerkedős este a csoporttársakkal meg innen a karról is hívok ismerősöket. A bátyám Noah saját lakásban lakik, de amikor a szüleink külföldön vannak mindig ott van velem a nagy házban. Felügyel engem. - kicsit gúnyosan húzta el a száját, majd újra mosolygott. - Szóval... Emma, ​​eljössz igaz?

Habozás nélkül bólintottam. - Persze. Jó lenne megismerni mindenkit.

Izabella elégedetten mosolygott, és abban a pillanatban tudtam, hogy az egyetemen eltöltött éveim nem lesznek unalmasak.

Krisztofer

A délutáni napfény szelíden szűrődött az óvoda udvarára amikor beléptem a kapun. A gyomromban furcsa idegesség bujkált. Kilenc hónap, ennyi ideje nem láttam Lilit és most ott álltam, mint valami idegen, akinek újra bizonyítania kell, hogy joga van mellette lenni.

• Lili, nézd csak, ki jött érted!- szólalt meg az óvónő kedves hangon.

A következő pillanatban apró lábak dobanntak a padlón, és a kishúgom a nyakamba ugrott. Összeszorult a torkom ahogy átöleltem. Ugyanaz az illat, ugyanaz a kis test, ami egykor minden este odabújt hozzám mesét hallgatni.

• Krisz! - kiáltotta boldogan. - Annyira hiányoztál!

• Te is nekem, kicsim. - súgtam, majd megsimogattam a haját.

Az óvónő odalépett hozzám, aggodalmat láttam a szemében. Mindig nagyon kedves volt velünk, Lili nagyon szereti őt.

• Örülök, hogy újra itt vagy Krisztofer. - kezdte óvatosan. - Tudod... az utóbbi időben sokszor aggódtam Lili miatt. Édesanyátokat már nagyon régóta nem láttam, szülőikre sem jön el. Legtöbbször Emma, ​​időnként Léna szokta behozni meg hazavinni őt. Mivel kaptunk egy írásos meghatalmazást az édesanyátok aláírásával, hogy rajtad és anyukátokon kívül, ők ketten vihetik el őt az óvodából, így ezzel nincs gond. A lányok nagyon gondoskodóak, de... örülnék ha anyukátokkal is tudnék találkozni időnként, és részt venne a szülői értekezleteken is.

Értettem amit mondott, nem tudtam elrejteni a dühöt és a szégyent amit éreztem.

• Mostantól én intézem. - mondtam határozottan. - Nem kell aggódnia, minden rendben lesz Lilivel. Ígérem.

Az óvónő halvány mosollyal bólintott, de a szemei ​​nem lettek nyugodtabbak.

Lilivel kézenfogva sétáltunk haza. Folyamatosan csacsogott, mint aki sose akarja abbahagyni. Rengeteget mesélt arról, hogy mik történtek vele amíg távol voltam.

• Tudod... Krisz, amíg te nem voltál itt, Emma nagyon sokat volt velem. Ő vitt reggel oviba és jött is értem, amikor ő nem tudott akkor Léna. Sokat játszott velem, mesét olvasott nekem. Nagyon szeretem őt. - csillogott a szeme ahogy Emmáról beszélt.

A szívem egyszerre szorult össze és telt meg melegséggel. Emma, ​​a lány aki nélkülözhetetlen volt a húgom életében.

• Tudom, kicsim. - mosolyogtam. - Emma különleges.

De a jó érzés hamar elillant mikor hazaértünk. Az ajtót kinyitva hideg, bűzös levegő csapott meg, az anyám a kanapé szélén ült a nappaliban, egy félig üres vodkás üveggel. A padlón szétdobált ruhák, üres piás üvegek, hamutartó kiöntve a szőnyegre. Az otthon ahova Lilit hoztam... nem volt több, mint egy szemétdomb.

Mikor anyám meglátott, felállt és dülöngélve indult el felém egy hatalmas mosollyal az arcán. - Fiam, kiengedtek végre! - és átölelt.

Éreztem rajta az erős pia szagot.

• Lili, menj kérlek a szobádba játszani. Mindjárt megyek én is. - mosolyt erőltetve az arcomra mondtam neki.

Ő engedelmesen bólintott és futva eltűnt a szobájában.

Én közben megálltam anyám előtt és próbáltam lenyelni a dühöt, ami fojtogatott.

• Beszélnünk kell. - a hangom keményebb volt, mint akartam. - Az óvónő aggódik Lili miatt. Soha nem viszed vagy hozod el őt az óvodából, szülői értekezleteken sem veszel részt.

• Ugyan már... - legyintett anyám, majd kortyolt az üvegből. - Ne csinálj ügyet belőle. Minden rendben van.

• Rendben? - felnevettem keserűen, végignéztem a lakáson. - Szerinted ez rendben van? Ez a kosz, ez a bűz, a szemét. Lili nem élhet így.

• Nem értesz semmit. - morogta és elfordította a fejét. - Nekem is nehéz.

• Mindannyiunknak nehéz. - vágtam vissza. - De te az anyja vagy. Neked kellene gondoskodni róla. Te kéne, hogy a legjobban vigyázz rá!

Az ujjaim ökölbe szorultak, és úgy éreztem, ha még egy percig nézem ezt a tehetetlen közönyt, felrobbanok. De Lili miatt visszafogtam magam, miatta erősnek kellett lennem.

Egyetlen gondolat szöget ütött a fejembe: ha anyám nem képes összeszedni magát, akkor nekem kell gondoskodnom a húgomról. Bármi áron.