Második fejezet

Emma

A reggel túl korán érkezett, a napfény átszűrődött a függöny résein, én pedig óvatosan, szinte hangtalanul bújtam ki az ágyból Krisztofer mellől. Ő még békésen aludt, mintha a börtön és a világ összes terhe sosem érte volna.

Felöltöztem, csendben kinyitottam az ajtót, hogy fel ne ébresszem őt és reméltem, hogy ki tudok surrani a házból anélkül, hogy bárki meglásson.

Sajnos nem volt szerencsém, amint a lépcső aljára értem Don észrevett. Épp reggelit készített a konyhában.

• Ez most komoly Emma? Krisszel töltötted az éjszakát? - kérdezte, a hangja éles volt mint a kés.

Elvörösödtem, lesütöttem a szemem, pont ezt a beszélgetést szerettem volna elkerülni.

• Don... halkabban, kérlek. Még alszik. Nem akarom, hogy felébredjen.

A bátyám homlokán mély barázdák jelentek meg és a fejét rázta. - Ezt nem hiszem el.

A konyhába mentem és mellé álltam. - Már felnőtt vagyok Don. Azzal fekszem le akivel akarok és neked ezt el kell fogadnod. - mondtam nyugodt hangon.

• Ez Krisz... - kezdte, de nem fejezte be.

Lábujjhegyre álltam és puszit nyomtam az arcára. - Szeretlek, tesó. De most mennem kell.

Hazafelé indultam, de előtte még beugrottam Lénához. Pizsamában, kócosan, bögrével a kezében nyitott ajtót nekem.

• Na? - kérdezte, és a szeme sejtelmesen csillogott. - Mesélj!

Bementünk a nappaliba és leheveredtünk a kanapéra aztán bele kezdtem.

• Miután mindenki lelépett a buliból kettesben maradtunk és biliárdozni kezdtünk. Fogadást ajánlottam, amit én nyertem meg. Azt kértem tőle, hogy legyen nekem ő az első. Egy kicsit hezitált, de aztán ölbe kapott és a hálószobájába vitt. Nagyon gyengéd volt velem és kedves. Kényeztetett a nyelvével ami csodálatos volt, amikor belém hatolt nagyon feszített és fájt, de aztán lassan hozzászoktam és élveztem. Boldog vagyok, hogy vele élhettem ezt át.

• Váoh! Akkor úgy tűnik, hogy felejthetetlen éjszakád volt. - mondta, mosollyal az arcán.

• És a te randid? - kérdeztem, hogy témát váltsak.

• Az bizony felejtős volt. Egy unalmas, sótlan alak volt. Hamar leléptem és inkább itthon beraktam egy horrorfilmet. - legyintett, aztán vállon ütött. - De te legalább nem unatkoztál.

Még egy darabig beszélgettünk aztán hazaindultam. Ahogy lépkedtem le a lépcsőn a lakásom felé, még mindig forogtak a fejemben az éjszaka emlékei. A csókok, a simogatások, a pillanat, amikor végre megadtam magam annak az érzésnek, amit évek óta elnyomtam magamban. Krisztofer... minden pillanatban ott volt a fejemben.

Az ajtón belépve láttam ahogy anya a konyhában vacsorát főz. - Na kicsim, megjöttél? - nézett rám mosolyogva miközben a fakanalat forgatta. - Éhes vagy?

• Igen anyu. - leültem az asztalhoz és próbáltam elrejteni a kicsit túl ragyogó mosolyomat.

• Izgatott vagy már a hétfő miatt? - kíváncsian érdeklődött.

• Miért? Mi lesz hétfőn? - zavarodottan kérdeztem.

• Az egyetem, Emma... Nagyon szórakozott vagy ma. - mosolygott rám.

Basszus, tényleg... Hétfőn kezdek az egyetemen. Annyira lefoglalt az elmúlt két nap... pontosabban Krisztofer, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy mi vár rám.

• Ja, persze. Bocsánat, kicsit elkalandoztam. Annyi minden történt mostanában... néha nehéz fókuszálni. - mondtam.

Anyu letette a fakanalat, odalépett hozzám és megsimogatta az arcomat. - Tudom, kincsem. Nehéz volt ez az év... mindkettőnknek. De most itt van valami, ami csak a tiéd. Az egyetem a te lehetőséged és ez nagyon fontos. Tudom, hogy menni fog neked, mert erős vagy.

Bólintottam. Tudtam, hogy igaza van. Ha valamit soha nem akartam elveszíteni, az a jövőm volt. Az iskola mindig biztonságot adott, egy kapaszkodót és most Krisztofer ellenére, vagy talán éppen miatta, muszáj összeszednem magam, mert bármennyire is vágytam rá, hogy újra meg újra csillagszeműnek hívjon... az élet nem állhatott meg miatta.

Krisztofer

A napfény végigkúszott a szobán, a függöny résein keresztül a szemembe szúrt. Fáradtan fordultam a másik oldalamra, de az ágy üres volt, Emma illata azonban még mindig ott volt a párnán. Ez az édeskés illat belém égett az éjjel.

A francba! Tényleg megtörtént.

A konyhába indultam kávéért. A nappalin áthaladva láttam, hogy Don és Ben kontrollerekkel a kezükben Fifáznak a kanapén. Amikor Don észrevett, leállította a játékot.

• Beszélnünk kell. - mondta, és a hangjában ott volt minden testvéri szigor. - Láttam reggel a húgomat kisurrani a szobádból.

Ben döbbenten meredt rám. - Te és Emma?

Felsóhajtottam, megdörzsöltem a tarkómat. - Nem akarok erről beszélni.

Sétáltam tovább a konyhába, töltöttem egy bögre kávét magamnak. Don eközben felállt a kanapéról, és utánam jött. Karba tett kézzel megállt mellettem. Tekintete komoly volt.

• Remélem tudod mit csinálsz. Ha megbántod Emmát...

• Nem akarom bántani. - szóltam közbe mielőtt folytathatta volna.

Visszamentem a szobámba, leültem az ágyra és közben a kávémat szürcsöltem. Belül éreztem, hogy Don félelme jogos, az életem romokban, de Emma túl fontos ahhoz, hogy csak egy kaland legyen.